40.rész
A szörnyeteg
♦ Abby ♦
Egy vámpírvadász
leáldozóban lenne?
Testem erőtlenül hullik a
kemény fapadlózatnak, az engem körül ölelő lángcsóvák perzselik a bőröm.
Erőtlen voltam, testem gyenge elmémmel együtt.
Tanúi lehetünk egy vadász
bukásának.
Mi történik velem?
Tarts, ki mindjárt ott vagyok!
Harc már lassan véget ért,
Joon teste erőtlenül rogyott a földre miközben farkasom dühösen liheget arcába.
Azt hinné az ember őt képtelenség megfékezni de Sungmin-ban oly erő lakozik,
ami képes erre. Ennek ellenére Én, kis porszem voltam hozzá képest. Önfejű,
semmivel sem törődő hülye liba és talán ennek köszönhettem a hanyatlásomat.
Ezért kerültem mélypontra, mert nem láttam a saját nagyképűségemtől.
- Gyere. – suttogta valaki
lágy hangon majd karjaiba vett.
- Szánalmas vagyok igaz? –
mosolyodtam el fájdalmasan.
- Most olyan helyre
viszlek, ahol senki sem bánthat. – suttogta. Elmosolyodtam, lehunytam
pilláimat. A hangok összemosódtak végül az erős zajok elhalkultak és helyette
kellemes madárcsicsergés vette át a helyét. Lassan kinyitottam a szemem
miközben Sungmin leültetett a padra.
- Hova hoztál? –
pillantottam fel rá. A szemembe sütő napfénytől nem láttam arcát.
- Olyan helyre ahol nem
érhet hozzád senki. – mondta.
- Joon…
- Ne is törődj vele!
- Én… Sajnálom. – hajtottam
le a fejemet. Csalódott voltam, de még mindig képtelen voltam elfogadni a
gyengeségemet. Gyenge voltam már az elejétől kezdve, egy bukott vámpírvadász
így van ez megírva csak én voltam képtelen bevallani magamnak.
- Mit sajnálsz?
- Nem tudtam segíteni és
már az elején elbuktam. – szüntelenül bámultam a kezeimet.
- Egyáltalán nem tehetsz
róla, hogy van ez a betegséged!
- Akit senkise tud
megnevezni! – csattantam fel.
- Attól, hogy itt sírsz
semmi sem lesz jobb! Szedd már össze magad azt, Istenit és mutasd meg ki vagy!
– fordított szembe magával, szavai pedig hideg zuhanyként értek, de igaza volt.
– Hány vadász mondhatja el magáról, hogy a nevét sikítják a vámpírok haláluk
utolsó perceiben? – mosolyodott el.
- Köszönöm. – mosolyodtam
el.
- Térj észhez, mert nem
leszünk jobban! – mondta komolyan mire arcomat látva elmosolyodott. – Amúgy is
nem egy hiszti gépbe szerettem bele! – hirtelen fülig vörösödtem, amit eddig
sosem tapasztaltam. Szívem pedig hevesen kezdett verni és azok a bizonyos
pillangók szorgoskodni kezdtek.
Tényleg szeretne?
- Igen! – válaszolta meg a
magamban feltett kérdésemet.
Francba!
Felpattantam és menekülni
akartam, de elkapta a karomat végül az ölemben kötöttem ki farkasszemet nézve
vele. Ez egy kicsit ironikus, hogy farkas szemet nézzek a farkasommal.
- Szóval Abby a mindenhatót
is zavarba lehet hozni? – húzódtak ajkai huncut félmosolyra. – Most már a
gondolataidat sem tudod elrejteni előlem. – szemei számra tévedtek majd lassan
közelítetni kezdtek felém. Szemim kikerekedtek mikor ajkai az enyémekhez értek
egy pillanat múlva már testem puha párnák között landol elválva az édes
mámorító ajkaktól. Értetlenül pislogtam rá majd néztem körbe.
Égen járó bűn bele szeretni a társadba!
Tudom, hogy élvezed minden percét. – párosult huncut félmosoly gondolta mellé.
- Hol vagyok? – kérdeztem
ijedten miután felfedeztem a helyett.
- A szobádba! – szállt le rólam. Most, hogy
mondja…
Te is tudod, hogy kell elrontani a pillantott. – morogtam.
- Hidd el nekem is
nehezemre esett vissza jönni, de vissza kellett jönnünk! – tette a megjegyzést
a gondolatomra.
- Ne hallgasd a
gondolataimat! – mondtam felháborodva. Azt hiszem meg kellene tanulnom kordában
tartani a gondolataimat. Sungmin elég ügyesen képes kordában tartani őket, még
egyszer sem hallottam őt.
- Akkor fékezd azokat!
- Chh..
- Mindjárt jövök, ide hívom
Leeteuk-öt! – mire megkérdezhettem volna, hogy miért már el is tűnt.
Felsóhajtottam majd visszadőltem az ágyra. A negatív gondolatok még mindig ott
motoszkáltak a fejemben, de erősen elnyomtam őket, hogy Sungmin még tudomást
sem szerezzen róla. Ezt, harcot magam kell, megvívjam a saját bensőmmel.
- Na, helyzet? – lépett be
Leeteuk a szobába, őt követte Sungmin aki maga után becsukta azt, ajtót.
- Semmi. – mondtam mire
Sungmin-tól szúrós pillantásokat kaptam. – Mit vársz, mit mondjak? – kérdeztem
Sungmin-t felháborodva.
- Azt, amit kell tudnia,
hiszen Ő vezető!
- Mi történt? – kérdezte
mire a szoba némaságba burkolózott. Képtelen voltam még neki is felfedni, hogy
igen is már nem olyan vagyok, mint régen. De valójában mi történt velem?
Elnyomtam volna a valódi énemet?
Szólalj már meg! – üvöltötte a fejemben Sungmin.
Gyerünk! – üvöltötte újra, amitől fejem majd szét akart robbanni.
Mi lesz már?
Félsz?
- Fogd már be! – csattantam
fel dühösen. Felálltam ültő helyemből és dühös pillantásokat vetettem Sungmin
felé. Leeteuk elhűlve nézett minket.
Na, ez
az Abby akit ismerek! Gyerünk,
már nem sok kell!
- Miért nem tudod befogni
végre? – kérdeztem dühösen, miközben hangja folyamatosan vízhangzott a
fejemben.
Célom, hogy Leeteuk-nek te magad mond el, amit
el kell!
- Mégis… - akadt el és
ide-oda kapkodta fejét köztem és Sungmin között értetlenül. – Csak nem?
- De. – válaszolta Sungmin
miközben egy gonosz mosoly húzódott ajakaira.
Tudsz róla, hogy ez övön aluli volt? –kérdeztem, mélyen szemeibe nézve.
Nyugi csak rávezetni akartam! Majd este
kiengesztellek! – jelent meg egy huncut
fél mosoly az arcán.
Maradsz távol te perverz disznó!
Sungmin halkan elnevette
magát. Leeteuk pedig egy enyhe transzba esett és mereven bámult maga elé.
Szerintem sokkot kapott hívjunk valakit? – kérdeztem Sungmin-t, miközben Leeteuk-öt
néztem.
- És miért nem hangosan
kérdezed meg? – tette karba a kezeit maga előtt. – Már fáj a fejem tőled..
- Bocs már. – néztem ré
lenézően.
- Szóval.. –szólalt meg
hosszas csönd után Leeteuk. Ijedtemen kaptam a szívemre a kezeimet. – Azt
akarjátok nekem beadni, hogy tudtok kommunikálni egymással úgy, hogy csak ti
halljátok? Az lehetetlen. – kezdett el nevetni kínjában. Sungmin-nel értetlenül
néztünk össze.
- Szerinted ilyet
kitalálnánk? – kérdezte Sungmin.
- Nem azt, mondom de Abby
esetében ez lehetetlen. – pillantott rám majd tovább vigyorgott magában. Szúrós
szemekkel néztem rá.
- Most komolyan ilyen
szerencsétlennek hiszel? – háborodtam fel.
- Nem erről van szó!
Sungmin és Te egy nagy ellentétek vagytok, ami miatt végképp nem jöhet létre a
lelkek közti kapcsolat, ha csak… - akadt el mire rám pillantott bennem pedig a
vér is megfagyott.
RÁJÖTT!! – üvöltöm, mire Sungmin arca megrándul.
Fejezd be! - szólt rám.
- Ha csak? – nyeltem egy
nagyot.
- Nem az biztos nem,
Sungmin-nak ennél jobb ízlése van. – legyintett le, állam pedig a padlót
súrolta.
- Te vén szamár, nehogy ez
legyen az utolsó napod! – néztem rá dühösen. Nyelt egy nagyot majd inkább
elpillantott más felé.
- Honnan veszed, hogy nem
az esetem? – kérdezte sejtelmesen Sungmin. Az ütő megállt bennem újra, ez most
direkt csinálja velem.
Kuss legyen!– néztem rá szúrós szemekkel.
- Mi? – lepődött meg
Leeteuk.
- Csak viccelek öreg! –
csapta háton a leadert, mire az felköhögött. Megkönnyebbülve fújtam ki a bent
tartott levegőt. – Mihez kezdjünk most? – kérdezte Sungmin. Jól csinálod, válts
témát még a végén a szerelmi életünkről kellene vele beszélnünk, ami valljuk,
be egyikünk számára sem lenne kellemes. Eleve meg sem kellett volna történnie.
Mikor és hogyan jutottunk el idáig?
Ha járt volna a szája itt
helyben nyírtam volna ki.
- Mivel Abby-t legyengíti a
betegsége és az előző kis balesetéből sem épült fel rendesen elég nagy
veszélyben van, mivel gyenge harcolni sem tud. Először is fel kellene épülni és
közben fokozatosan edzenie magát. Nem pihenthetünk, mert Drakula bármikor
lecsaphat ránk és szükségünk van rád Abby. Igazából az új kepeségeteket nektek
kell kitapasztalnotok, fura, mert ez nagyon ritka így segíteni sem tudok.
Nektek kell kordában tartanotok, mert másképp bele őrültök. – magyarázta mi
pedig mintha értettük volna bólogattunk.
- Hallottad?! – nézett rám
Sungmin.
- Vettem a célzás. –
mondtam fintorogva.
Leeteuk elindult az ajtó
felé, jobbnak látta, ha távozik úgy sem nagyon tudott volna már semmit hozzá
fűzni. Szerintem a veszekedésünkre sem volt kíváncsi.
– Kyuhyun merre van? –
fordult vissza az ajtóban. Arcomra kiült a rémület, most még is mit kellene
felelnem?
- Nem tudjuk. – válaszoltuk
szinte egyszerre Sungmin-nal.
- Nem hiszem el az a kölyök
állandóan csak a bajt hozza a fejünkre! – morogta majd bevágta maga után az
ajtót és távozott. Úgy látszik semmit sem sejt a mai történtekből, talán egy ideig jobb is így ha
nem derül ki, hogy egy vámpír társaságában tölti az idejét. A szobában néma csönd telepedett ránk
és mindketten elmerültünk a gondolatainkban, mindketten tudtuk mi lenne a vége.
- Mi van, ha megtörtént a
bevésődés? – fordultam ijedten Sungmin felé.
- Akkor nem tehetünk
semmit! – sóhajtott csalódottan.
Borús napra ébert az erdő.
Az kis napsugár, ami lombok között szokott beszűrődni életet adva az erdőnek
most eltűnt helyette komor szürkület váltotta át. Egy hét alatt lassacskán, ugyan
de az erőm is kezdett visszatérni az önbizalmammal együtt, aminek örültem.
Kyuhyun-t csak akkor láttuk, ha muszáj volt, lányt pedig fogalmunk nincs hova
rejtette el. Nem kérdeztük pedig millió
kérdést tudunk volna feltenni neki, az sem igazán értem, hogy Leeteuk-nek
hogyan magyarázta ki magát. Jó lenne tudni, merre van a lány, lenne, hozzá pár
válaszra váró kérdésem. Még most is elképzelhetetlennek tűnik, hogy Ő is
közéjük tartozik, pedig kezdtem azt hinni megjön az esze és életemet
kockáztatva akartam neki segíteni, és most úgy érzem mintha hátba szúrtak
volna.
Felsóhajtottam, majd az
erdőt kezdtem szemlélni. Ma minden az átlagosnál is nyugodtabb volt, madarak
csicsergése is csak a távolban hallatszódott. Csend volt, az átlagembert
megnyugtatta volna, de engem megrémített.
Vihar előtti csend.
Avval próbáltam nyugtatni
magam, hogy az elmúlt eseményei miatt érzek minden furcsábbnak, csoda lett
volna, ha nem. Lehunytam pilláimat, és egy hatalmasat szippantottam a friss
levegőből. Nyakamnál fogva kezdett el valaki erősen taszítani hátra, míg nem a
hátam neki nem csapódott a falnak. Fájdalmas nyögés tört fel belőlem.
pillanatok múlva lábaim mér a levegőben lógtak. Ahogy nyakamnál fogva erősen
szegezett a falnak, kezdett elfogyni a levegőm. Lassan kinyitottam a szemem és
szívem majdnem megállt a rémülettől.
- Mi van a nagy mindenható
Abby, megijedt? – kérdezte gúnyosan.
- Nem vagyok mindenható. –
nyögtem.
- Pedig szereted tenni az
arcodat! – mondta, miközben arcomat képlelete. – Nem is tudom, hogy hogyan is
végezzek veled. – elgondolkodva kémlelete arcomat. – Fájdalmas legyen, vagy esetleg kegyelmezzek
meg? – kérdezte magától, mert szinte biztos, hogy engem, nem állit válasz lehetőség
elé.
S-se-egíts! – próbáltam segítséget kérni Sungmin-tól. De messze volt tőlem,
képtelenség lenne, ha meghallaná.
Itt van Joon! – üvöltöm és reménykedem benne, hogy meghallja.
- Ohh, nincs itt a
kutyulid, hogy megmentsen! – húzódott gonosz fél mosoly az ajkaira. Szemei
égtek a dühtől, és már alig várta, hogy porig alázzon.
- Nem e?! – rántotta valaki
el, ami miatt elengedte a nyakamat én pedig tehetetlenül zuhantam a földre.
Levegő után kapkodva próbáltam minden erőmet összeszedni és felállni. Egy kéz
szorított magához hirtelen és mire észbe kaptam már egy teljesen idegen helyen
voltam. Az erdő belsejében kilométerekre a faháztól. Rémülten pillantottam fel
Sungminra.
- Mit művelsz? – kérdeztem,
értetlenül.
- Megvédelek! – eltolt
magától, egy lépést hátrább lépet, hogy távolabb kerüljön tőlem.
- Nem teheted! – indultam
meg felé, de mire oda értem hozzá eltűnt. Rémültem kaptam ide–oda a fejemet,
reménykedve, hogy felbukkan az egyik fa mögött, de nem így lett. Ha Joon elméje
elborul mindenkit képes megölni, még Őt is hiába hiszi magáról, hogy
legyőzhetetlen. Ez nem igaz.
- Te idióta! – üvöltöttem
teli torokból és egy ismeretlen érzés kerített hatalmába. Fájt, mart, égetett
belülről, egyszerűen úgy éreztem itt fogok belehalni a tudatba, hogy soha
többet nem láthatom. Én pedig tehetetlenül ülők az erdő közepén várva, hogy
visszatérjen. Képtelen lennék hagyni. Végül lábaimnak megálljt tudtam
parancsolni, könnyeimet letörölve próbáltam lenyugtatni háborgó szívem. Egy
pillanatra körbe néztem, hogy felmérjem a terepet, amelyet ugyan ismertem mivel
néhányszor jártunk erre, de akkor is csak épp, hogy átrohantunk ezen a részen,
mikor egy vámpírt üldöztünk.
Mit tegyek? Kétségbe voltam
esve, és elmémmel képtelen voltam reálisan gondolkodni.
Lehunytam a szemem és
egyedül az érzékeimre támaszkodhattam. Ha Joon-t érzékelni tudom, akkor képes
leszek vissza találni.
Pár perces próbálkozás
után, még mindig nem érzékeltem semmit. Pedig kellene. Ennyire távol kerültem
volna. Körbe forogtam, miközben Északi irányt kerestem, de teljesen meg voltam
zavarodva, hogy merre melyik irány van. Hiába mormoltam az iskolában tanított
kis versikét ettől csak még jobban összezavarodtam, igazából túlzaklatott volna
ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjak. Nem érdekelt, már nem. A megérzéseimre
kell hagyatkoznom, ha meg sem próbálok, visszajutni bele fogok örülni abba a
tudatba, hogy képes voltam tehetetlenül ülni. Száznyolcvan fokos fordulatot
vettem és futásnak eredtem, a megérzéseimet követtem más lehetőségem nem volt.
Futottam, ami erőmből telt, nem érdekelt, hogy tüdőmet kiköpöm, ha mire meg is
fulladok, de el fogok jutni a célomig. Távolból farkas üvöltést hallottam, ami
megállásra késztetett, térdemre támaszkodva kapkodtam levegő után.
Megtalállak! – suttogtam a fejemben, reménykedve, hogy Sungmin is meghallja.
Bemérve a hang irányát,
irányt változtattam. Éreztem, hogy helyes úton haladok. Az újabb üvöltés ketté
szelte az egész erdő megállásra késztetve engem. Éreztem, ahogy az időm folytán
volt. Újra futtásnak eredtem, mígnem meg nem pillantottam a távolban a faházunk
hátsó részét. De a látvány, amely abban a pillanatban elém tárult talán örökre
elmémbe vésődőt.
Mindezt egyedül vitte
véghez?
Tűz tombolt a faház körül
és az erdő már lassan porig égett. Tetemek, a saját testvéreim tetemei hevertek
vérbe fagyva mindenhol. Torkom összeszorult és nagy erőt kellet vennem magamon,
hogy visszafojtsam a sírást. Végül akaratlanul is elindultam a ház felé, a
hátsó bejáratott céloztam meg, mert a ház oldalán előre jutni képtelenség volt
tűztől. Az ajtóhoz érve hisztérikusan tapasztaltam, hogy be van zárva, ráadásul
belülről. Egy részen üveg volt így rá húztam a könyökömre a pulóverem ujját és
pertörtem az üveget. Benyúltam és elfordítottam a kulcsot, hátra csaptam az ajtót
miközben körül néztem. Átrohantam a házon, mikor beleütköztem valakibe, aki
olyan erővel jött nekem, hogy hátra estem.
- Abby?! – kérdezte
meglepődve.
- Kibum? – pislogtam rá
lepetten. – Te? – kérdeztem.
- Ezt kellene eljuttatnom
Sungminnak! – mutatta a kezében lévő fecskendőt. Arca megviselt volt,
zavarodott arca vér borította, némi piszokkal keverve.
- Az mi? –álltam fel.
- Nincs időnk kérdésekre!
Ez biztosan kiüti őt!
- Mit kellene tennem?
- Semmit, megoldom!
- Nem, majd Én! Rám úgy sem
számítanak!
- Rendben! A nyakát célozd!
– mondta mire kikaptam a kezéből a fecskendőt és nagy léptekkel indultam meg a
bejárati ajtó felé. Véres csata tárult szemeim el, mikor kinyitottam az ajtót.
Sungmin és Joon már csak ők harcoltak a többiek tehetetlenül nézték a lángok
mögül. Képtelennek voltak át történi a
lángok között.
Foglald le! – utasítottam Sungmint, mintsem törődve az őket körülölelő lángokkal
vetettem bele magam. Égetett, perzselte
bőrömet, de a cél már közel volt. Lendítettem a karomat és erősen nyakába
szúrtam a fecskendő végét. Magam sem tudtam mi ez, egyszerűen azt cselekedtem,
amit kellett. Joon felüvöltött hirtelen felém fordult és avval a lendülettel
pofán vágott, ami miatt a földre kerültem. Eleredt az orrom vére.
- Te Hülye kurva! – üvöltötte dühösen. – Ez mégis
mi? – tépte ki nyakából a fecskendőt. Még időmben sikerült bele nyomnom az
összes benne lévő cuccot. Bár fogalmam
sincs milyen hatása lesz rá, meg egyáltalán mi is ez valójában. – Mi ez?!
–üvöltötte újra teli torokból.
Joon teste megingott a
kezében lévő fecskendő ki esett. Arca torzzá vált, mintha egyre gyengült volna.
- Láncoljátok meg! –
kiabálta valaki a hátam mögül, mire Shindong és Siwon jelent meg hatalmas
méretű láncokkal. A szert, amit beadtam neki, elgyengítette. Percről percre
egyre gyengébb volt, de még így is próbált küzdeni végül sikeresen megláncolták
majd elvonszolták. Kibum jött oda felsegíteni, miközben oda súgott nekem egy
köszönömöt. Sungminra pillantottam, aki még mindig farkas alakban volt, szemei
megteltek dühvel, aggodalommal vegyítve.
Sajnálom! – suttogtam, mintha evvel bármit is megoldanék.
Hátat fordítva nekem
elment, maga után hagyva engem ki csak őt akarta védeni. Holtak sikolyai
szelték át az erdőt, a tűz robogása mely elpusztította a fákat és mindent, ami
fontos szerepe volt a természetben.
A szörnyetegnek
köszönhetően farkas nemzedékek lelték halálukat ezen a földön. Elvesztettük a
barátainkat, a testvéreinket egy beteg vámpír miatt, aki képtelen uralkodni az
érzésein.
Egy szörnyeteg, akinek
pokolban a helye és oda fogom juttatni…
