Stay here Tonight 35.rész - Amiben hittem

35.rész

Amiben hittem

♦Nicole♦

- Szeretném, ha itt maradnál. – nyitott be az egyik szobába a főhadiszálláson Joon. – Még ma elmegyek a cuccaidért és elhozom őket.

- Miért akarsz bebörtönözni? – fordultam felé csalódottan.

- Nem börtönözlek be. Megvédelek!

- De nincs mitől megvédj Joon! Nem érted? Még is mi a fene ütött beléd?

- Nicole… - lépett oda hozzám, majd magához ölelt. – Ha végre túlleszünk ezen minden olyan lesz mint régen.

Nem tudtam elhinni egy szavát sem. Pedig nagyon szerettem volna…

- Örökre együtt lehetünk…

- Nem. Joon, nem lehetünk-

- Teljesítem a kérésed. – mosolygott rám félbeszakítva engem.

- Milyen ké… - kezdtem, de aztán eszembe jutott.

- Ezt akartad nem?

- Én… várjunk még vele. Nem ez a megfelelő alkalom.

- Meddig akarsz várni? – kérdezte majd közelebb bújt hozzám és az arcomhoz hajolt. Kezét az arcomra tette, de az addig kellemes érintését felváltotta a fájdalom, a félelem. Érintése égette a bőröm és hangjától rázott a hideg.

Mit történt velem?

Mikor már az ajkai vészesen közel jártak az enyémekhez a csábítás, ami addig volt.. Eltűnt.

Elfordultam és finoman ellöktem magamtól.

- Hozd el a cuccaim. Fáradt vagyok.

Joon kissé meglepődött. Láttam az arcán, hogy nem tudta mire vélni azt, ami történt.

- Rendben. – engedett el, majd rám mosolygott.

Hátrébb léptem, majd miután Joon kisétált az ajtón felsóhajtottam és körbenéztem.

Fehér falak, egy ablak, egy egyszerű ruhás szekrény és egy poros ágy. Mintha tényleg börtönben lennék. Kimentem a szobából és láttam a többieket a nappaliba beszélgetni.

- Nicole. – lepődött meg Mir mikor meglátott.

- Minden rendben? – jött oda hozzám.

- Nem akarok itt maradni. – néztem rá szomorúan.

- Tudom…

- Mi történ miután…

- Elraboltak? – fejezte be a mondatot helyettem G.O.

Nem elraboltak. Megmentettek. – gondoltam magamban.

 - Joon enyhén elvesztette az önuralmát. – mondta Seungho miközben az egyik fotelben ült lehajtott fejjel.

- A lány túlélte? – ijedtem meg.

- A társa időben odaért így meg tudta menteni és lelépni vele. – mondta Thunder.

- De valamit nem értek. – szólalt meg Seungho mire mindenki ránézett.  Kyuhyun miért vitt el téged? – nézett rám szúrós szemekkel. Rémülten néztem Mirre aki szintén ijedten nézett vissza rám. Többet tudott mint a többiek.

- Biztos azt hitte bántani fogjuk! – fordult Mir Seungho felé.

- Akkor a többieknek is azt kellett volna hinni. – vágott vissza Seungho.

Egyik pillanatról a másikra lett sírni csend a házban.

- Ne képzelj bele túl sokat a dologba. – szólalt meg Mir.

- Nem lett volna szabad hagynom, hogy a dolgok idáig fajuljanak. – mondta Seungho kissé dühösen.

- Most már késő bánat. – nézett rá G.O.

- Hiba volt hagynom, hogy itt maradj. – nézett rám. – Meg kellett volna öljelek!

- Ya! Seungho! – szólt rá Mir.

- Mir. – fogtam meg a karját. – Beszéljünk.

Lepetten nézett le rám, majd sóhajtott egyet és bement a „szobámba”.

Mielőtt követtem volna még egyszer ránéztem Seunghora aki már képzeletbe kilencszer megölt.

- Mit akarsz? – kérdezte Mir miután bementem a szobába és becsuktam az ajtót.

- Szeretnék kérdezni pár dolgot.

- Azt, hogy miért álltam melléd?

- Nem. Nem akarom tudni az okát bármi is legyen az. De köszönöm hogy..

- Ne köszönj semmit, mert nem „ingyen” csináltam. – hirtelen olyan félelmetessé vált, hogy még a hideg is kirázott. – Ha azt akarod, hogy ne szóljam el magam a titkos kis kapcsolatodról, felejtsd el Kyuhyunt és csak Joonra koncentrálj!

- Ennyire féltek tőle? Rajtam keresztül akarjátok elfojtani az erejét, mert féltek, hogy akár titeket is megölhet?! – lettem mérges.

- Igen! – vágta rá dühösen.

- Én nem akarom ezt folytatni…

- Pedig muszáj lesz! Ha már elkezdtél a mi életünkbe élni itt is kell folytatnod! Vagy halj meg. De el nem mehetsz.

- Miért csináljátok ezt velem?!

- Rendben. – sóhajtott idegesen mire kicsit megijedtem. – Csináld! Menj el! De akkor az a Joon akit ismersz el fog tűnni.

- Már most el van tűnve. – vágtam vissza.

- Akkor gondolj bele mi lesz, ha elmész.

Újra néma csend lett ami percről percre idegesítőbb lett.

- Csinálj amit akarsz. – mondta majd kisétált az ajtón.

- És arról nem is beszéltünk amiért behívtam… - néztem utána mérgesen.

Sóhajtottam egyet majd a tarkómat vakargatva nézelődtem az üres szobában.

- Utálom ezt az egészet… - motyogtam.

- Nem kéne megölni? – hallottam G.O halk hangját ami átszűrődött a csukott ajtómon.

Halkan az ajtóhoz sétáltam, majd a fülemet az ajtóra tapasztottam és figyelni kezdtem.

- Nem- nem. – ellenkezett Seungho. – Ezzel már elkéstünk.

- Akkor mit tegyünk? – kérdezte G.O.

- Már késő ezen agyalni… - szólalt meg Thunder is.

Miközben hallgatóztam nagyokat nyeltem félelmemben.

- Minden áron meg kell védenünk és itt kell tartanunk. – utasította a többieket Seungho.

- Miért? – lepődött meg Mir.

- Láttad mi történt Joon-al, amikor nem volt vele. Ha ez a liba eltűnik, nem lehet tudni mit tesz Joon. Még velünk is szembeszegülne. – válaszolt a vezér.

- Most akkor…- suttogtam magam elé, mikor az ablakom nyikorogni kezdett mire felkaptam a fejem és odanéztem.

- Pszt! – emelte az ujját Kyuhyun a szája elé, majd behajolt az ablakon.

Ránéztem az ajtóra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg csukva van és nem csak én hallucináltam, majd kikerekedett szemekkel osontam az ablakhoz.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem kissé felháborodva.

- A Mikulást. – forgatta meg a szemeit. – Szerinted még is mit? – suttogott.

- Tünés! – tenyereltem bele az arcába majd löktem el az ablaktól.

- Ya! - kapálózott.

- Menj már el te elmebeteg! – mondtam, majd becsuktam az ablakot és hátat fordítottam.

Idegesen doboltam a lábammal és néztem hol plafont hol a falakat, majd pár perc múlva megfordultam.

Kyuhyun még mindig ott állt az ablakba és bámult.

Így elhúztam a függönyt.

Leültem az ágyra majd csak néztem ki a fejemből. Idegesen a számat harapdáltam és vettem mély levegőket.

Végül azt sem bírtam sokáig így felálltam és elhúztam a függönyt. Mondanom sem kell, hogy a vérfarkasunk még mindig ott dekkolt.

Kinyitottam az ablakot majd idegesen akartam belekezdeni a mondandómba, amikor mutatóujját a számra tette.

- Ne aggódj. – suttogta. – Ki foglak szabadítani.

Egy darabig csak pislogtam lepetten majd elvettem az ujját a számtól.

Arcát két kezem közé fogtam, majd közelebb hajoltam hozzá.

- Mit nem értesz abból, hogy menj el?! Joon kiakad, ha meglát! Menj már! – löktem el.

Párat hátrébb lépett majd elmosolyodott, mire én értetlenül néztem rá.

- Ha látni akarsz, hagyd nyitva az ablakod. – mondta játékosan.

- Jó-jó menj már! – hessegettem el, majd becsuktam az ablakot és elhúztam a függönyt.

Nagy levegőt vettem majd a falnak nekidőlve csúsztam le a földre.

- Ez egy idióta. – motyogtam magam elé.

- Itt vannak a cuccaid. – nyitott be Joon mosolyogva.

Ijedtembe felugrottam, és szinte levegőt is elfelejtettem venni.

Hallott mindent?!

- K-köszi. – dadogtam.

- Ha még kell valami szólj. – mosolygott.

- R-rendben. – válaszoltam, mire elment az ajtót nyitva hagyva maga után. Pár mély lélegzetvétel után elindultam a nappaliba a cuccaimért miközben csak az járt a fejemben: Nem buktunk le. Ez az. Megmenekültünk!

Ezt hittem…

Stay here Tonight 34.rész - " Talán ebben rejlik a megoldás kulcsa"

34.rész

" Talán ebben rejlik a megoldás kulcsa"

♦ Abby ♦

Iszonyatos fejfájásra ébredtem, de ahogy megmozdultam hangos nyögés tört fel belőlem. Képtelen voltam behatározni melyik testrészem fáj. Még is mi történhetett velem? Összeszedve minden erőmet ülő helyzetbe tornásztam magam. Egy erős fájdalom hasított végig az oldalamon a bordáim környékén, reflexszerűen kaptam oda a kezem. Fájdalmas nyögések törtek fel belőlem, amit képtelen voltam magamba fojtani. Kicsit észhez térve, körbe néztem, megkönnyebbülve dőltem vissza, mikor felismertem a szobámat.

- Végre felébredtél! - lépett a szobába Sungmin.

- Még is mi történt velem?

- Szuperhőst játszottál, aminek enyhén szólva majdnem rossz vége lett! - mondta miközben az ágy mellé sétált majd leült, aztán az éjjeliszekrényen kezdett matatni. - Még is mi a fészkes francot képzeltél, hogy egyedül szembe szállsz Joon-al? - fúrta dühös pillantását az enyémbe. Megremegtem azoktól a dühös szempároktól. - Ha nem érek oda időben, talán meg is hallhattál volna.. - halkul el a mondandója végér. - Nem merj többet annak a szemétnek a közelébe menni, mert esküszöm, kinyírom!- szorította ökölbe a kezét. Szemei égtek a dühtől, ami azt jelentette teljesen komolyan gondolja. Nem ismertem még annyira, de a reakcióját és a pár őrjáratozás alatt megtapasztalt képességei alapján bármire képes volt. Még is csak egy hidegvérrel gyilkoló vérfarkas ücsörgött mellettem. Tegnap esti őrjáratozásról csak halvány emlékképeim voltam. Minden olyan homályosnak és zavarosnak tűnt a fejemben így képtelen voltam össze rakni a képeket, hogy mi történhetett azon az estén, hogy Sungmin ennyire dühös. Valószínű az erős fejfájás tehet, róla vagy talán a sokk miatt már magam sem tudom.

- Igazából, nem sok mindenre emlékszem, de a sebekből és az elviselhetetlen fájdalomból leszűrve hozhattam a formám. - Szisszentem fel mikor a vállamba éles hasított bele.

- Szeretnéd tudni mi történt vagy magadtól akarsz rá jönni? - nézett rám.

- Szerintem jobb, ha inkább te mondod el!

- Először is kezdjük ott, hogy megígéred nekem szépen, ha valamit mondani akarok, akkor végig hallgatsz, és nem rohansz a saját fejed után. Rendben? – kérdezte mire aprót bólintva jeleztem, hogy tudomásul vettem. Jelen helyzetemben jobbnak láttam, hogy ha hallgatok rá, legfőképpen megbízok benne és megpróbálok úgy viselkedni, ahogy egy igazi társhoz illik. Elmosolyodott majd belekezdett a tegnap esti történtekbe. Hitetlenkedve meredtem rá, miközben hallgattam a sztorit. Joon szabályosan a földbe döngölt. Pár bordámat eltörte mikor a falnak vágott. Az íjvesző, amivel állítólag vállon lőttem az én vállamba fúrta a saját kezével. Világossá vált, hogy miért fáj ennyire elviselhetetlenül a vállam a bordáimról meg ne is beszéljünk. A fejemet több ütés is érte, ami miatt már nem csodálkoztam annyira, hogy nem emlékeztem csak halvány képekben tudtam egykét dologról és azért is fájt olyan elviselhetetlenül.  Sungmin állítása szerint a tehetetlen testemet úgy dobálta össze - vissza, mint egy rongybabát. Saját társai képtelenek voltak megállítani és szembe szállni sem mertek vele. Düh miatt kétszer olyan erős volt. Azt is elárulta, hogy ilyet még élete során sosem tapasztalt pedig náluk a bevésődés vált ki ilyen ösztönt. Sungmin nem beszélt arról, hogy hogyan is volt képes megállítani, én pedig úgy döntöttem nem kérdezek róla. Jobb volt így, nem akartam tudni és legszívesebben visszapörgettem volna az időt addig a pillanatig még a lány után nem mentem. Nem értettem, hogy maradhattam alul Joon-al szemben. Miért gyengültem el? Mi történt velem, hogy ennyire csődöt mondtam? Aztán, lassan eszembe jutott. Gyenge voltam, nem testileg, hanem lelkileg, ami miatt testem is elgyengült így sebezhetővé váltam. Végül arra jutottam, hogy meg kell bíznom benne és a többiekben is.

Sungmin több apró fehér pirulát adott a kezembe egy pohár víz kíséretében. Fintorogva néztem a fehér pirulákat. Utáltam a gyógyszereket, igazából nem is tudom mikor vettem be utoljára valamiféle pirulát. A gyors gyógyulásnak köszönhetően sokkal gyorsabban gyógyultam, mint egy átlagos ember, de a mostani helyzetemben ez most kicsit másképp alakult. Pár perces vérre menő szemezgetés után bekaptam a pirulákat majd víz segítségével leküzdöttem.

- Mi akarsz tenni a lánnyal? –kérdezte mikor betakargatott, hogy véletlen se fázzak meg.

- Hmmm? – pislogtam rá értetlenül. – Tőlem azt tesz, amit akar én biztos nem mentem meg!

- Szerinted Kyuhyun hagyni fogja, hogy Joon maga mellett tartsa? – kérdezte mire összevont szemöldökkel néztem rá.

- Kyuhyun hagyni fogja a francba! – mondtam kicsit ingerülten. – Mert ha nem, letépem a tökeit!

- Uhh….egy igazi harci amazon! – nevette el magát. Szúrós szemekkel néztem rá amire abba hagyta a nevetést.

- Komolyan mondtam!

- Jól van! – emelte maga elé a kezeit védekezésképpen. – Nekem most mennem kell, szóval most szépen aludj egyet! – állt fel az ágyról egy mosoly kíséretében.

- Igen is, apu! – forgattam meg a szemeimet. Ő is megforgatta a szemeit majd intett, aztán pedig távozott. Mereven feküdtem az ágyon, mert ha egy mozdulatot is tettem hangos nyögések törtek fel belőlem a fájdalomtól. Néha még egy kosza könnycsepp is legördült. Éreztem, hogy pilláim elnehezednek, majd lassan álomba merültem.

Pár órával később a gyógyszer erős hatása miatt még komásabban ébredtem. Fájdalmaim valamelyest enyhültek, sokkal elviselhetőbbek voltak. Lassan felültem, miközben folyamatosan pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom. A szobában sötétség honolt, amit az ablakon beszűrődő hold fénye tört meg. Nagy nyögések közepette, alvó helyzetbe tornásztam magam majd elindultam körül nézni a házban hátha találok valakit itthon. Már csak nem hagytak itthon egyedül? A szobából kilépve egy sötétség fogadott. Kezemet magam elé kinyújtva a másikat pedig oldalamra szorítva botorkáltam el a lépcsőig. Fájdalmas sóhajok kíséretében lesántikáltam a lépcsőn majd konyhába vettem az irány. Egyre bizonyosabbá vált, hogy egyedül hagytak házba. Felkapcsoltam a villanyt, most a körül ölelő sötétség sokkal nyomasztóbb volt, mint általában szokott lenni. Elővettem egy poharat majd meg engedtem félig vízzel. Neki támaszkodtam a konyha pultnak és kortyolgatni kezdtem a folyadékot. Hangos robbanás hasított végig a csöndben, amitől ijedtemben ki esett a pohár a kezemből és apró darabokra tört. Feleszmélve, nem foglalkozva törött pohárral csiga tempóban rohantam fel az emeletre.

- Franc essen már bele ebbe az egészbe!! – káromkodott valaki az egyik szobából. Felkapcsoltam a villanyt majd oldalamat fogva indultam meg a hang irányába. – Nem akarom elhinni! Miért velem történik ez? Miért most?  - dühöngött. Megálltam az ajtó előtt és hallgatózni kezdtem. – Feladom! – csapott valamit az asztalra, amitől összerezzentem. Hangja alapján próbáltam beazonosítani ki is dühönghet az ajtó másik oldalán, de bárhogyan próbálkoztam nem volt ismerős vagy csak nem rémlett. Vettem a bátorságot és lassan benyitottam. Egy erős szag csapta meg az orromat némi éget szaggal párosítva. Mindenhol kémcsövek voltak bennük színes löttyökkel.

- Kibum? – kérdeztem lepetten mikor felismertem.

- Jesszus! – ugrott hátra székestül ijedtében. Kezét szívére tette, levegő után kapkodott. – Megijesztettél! – fújta ki a bent rekedt levegőt. – Azt hittem egyedül vagyok itthon! – mondta majd visszagurult székével, a kémcsövekkel ellepett asztalhoz.

- Te is megijesztettél az előbb, azt hittem valaki betört vagy valami. Ráadásul még megvédeni is képtelen vagyok magamat. – húztam a számat.

- Na. – fordult felém lepettséget színlelve majd elmosolyodott. – Sikerült a Nagy Mindenható Kemény lányt megijesztenem. – húzta ki magát büszkén. – Ügyes vagy, Kibum. – veregette magát vállon, büszkén. Elnevettem magam, de hamar lefagyott a mosoly az arcomról mikor fájó oldalamba nyílalt a fájdalom.

- Örülj neki, hogy ilyen állapotban vagyok, mert ha nem lennék, lehet rád rontottam volna egy méteres karddal. – nyögtem. Elnevette magát majd felém fordult.

- Jól vagy?

- Jól leszek. – előrlettem magamra egy mosolyt majd közelebb lépdeltem hozzá. – A többiek hol vannak?

- Őrjáratozni. – vont vállat visszafordulva az asztalhoz. Felvette a védő szemüvegét majd tanulmányozni kezdte az üvegcsékben lévő folyadékokat.

- Megkérdezhettem még is mit csinálsz? Mióta vagy te kémikus?

- Sosem érdekelt ez az egész kémia dolgok, de mióta rájöttem, hogy talán ebben rejlik a megoldás kulcsa az óta szenvedélyemmé vált! – mondta.

- Mire rejlik benne a megoldás? – pislogtam a sok folyadékkal teli üvegcsére.

- Talán megölhetjük az összes vámpírt, ha minden jól sikerült! – fordult felém izgatottan. Ennek agyára ment az sok kémiai vegyszer.

- Honnan veszed, hogy sikerülni fog?

- Érzem a zsigereimben! – mondta vigyorogva.

- Hát….- húztam el  a számat.

- Nem bízol bennem?

- Nem erről van, szó csak nem tehetünk fel mindent egy bizonytalan alapra ezt te is jól tudod. – mosolyogtam rá. Válaszképp csak bólintott.

- Megváltoztál! – bőgte ki pár perces hatásszünet után.

- Ez, hogy érted? – pislogtam rá lepetten.

- Ez kedves éned sokkal jobban tetszik, mint az kicsit gonosz mindenkivel bunkó éned. – mondta. Elmosolyodtam, bár magam sem értettem mi történt velem hirtelen. – Örülök, hogy ezt az énedet is láthatom. – fordult felém mosolyogva, de a mosoly hirtelen lefagyott az arcáról és át vette az enyhe ijedség. – Vér.. – nyögte ki. Értetlenül néztem rá választ várva. – Vérzik az orrod! – állt fel hirtelen majd gyorsan elrohant a szoba másik végébe zsebkendőért. Kezemet az orromhoz kaptam majd megéreztem, ahogy a forró vér végig folyik a kezemen, tudtam, hogy Kibumnak igaza van. Kezdődik az, amitől talán soha életemben nem tudok majd megszabadulni. Kikaptam a kezéből a zsebkendőt majd orromhoz szorítva rohantam a fürdőbe, mint sem törődve az őrjítő fájdalommal. Becsaptam magam után azt, ajtót majd mosdó kagylóhoz botorkáltam. Fájt mindenem, de úgy éreztem, hogyha nem sietek és támaszkodok meg valamiben a kemény földön kötöttem volna ki. Hirtelen szédülni kezdtem és a fejem is fájni kezdet.  A mosdókagylóhoz érve megtámaszkodtam rajta és felnéztem a tükörbe. Megijedtem a látványtól. Levegő után kapkodva néztem a véres arcomat. Remegő kézzel nyúltam a csaphoz, hogy meg nyissam azt, de majdnem összeestem. Nagy nehezen meg tudtam tartani magam, megnyitottam a csapot majd lemostam az arcomról a vért. Vér megállás nélkül csöpögött az orromból beterítve a fehér mosdókagylót.

Miért történik ez velem? Talán meg vagyok átkozva?

- Abby? – hangja aggódó volt. – Minden rendben?

- Jól vagyok csak, menj el! – mondtam, miközben elvettem a magam mellett lévő fogasról egy törölközőt. A csap alá nyomtam.

- Nincs semmire szükséged? Ne hívjam ide Sungmint? – kérdezte Kibum. Hangja még mindig aggódóan csengett, bár ilyenkor mindenkié, ha így látnak. Segíteni akarnak, de mind hiába ezen nem lehet segíteni semmivel sem, evvel együtt kell élnem.

- Ne, kérlek, csak azt ne! – mondtam, amire már nem jött válasz. A csap mellett elhelyezkedő orvosi szekrénynek titulált dérékig érő szekrényről lesöpörtem a cuccokat, utoljára meg mostam az arcomat. Ki csavartam a törölközőt majd felültem a szekrényre. Gondosan összehajtva tarkómra tettem a vizes rongyot. Fejemet kicsit előre hajtottam miközben elvettem a csap széléről egy marék zsebkendőt, finoman az orromhoz tartottam vissza fogva, hogy ne csöpögjön szanaszét a vérem mindenhová. Már minden rutinosan csináltam és kezeltem. Még rosszulléteket is, ami az orrvérzésemmel együtt járt. Utáltam, hogy ilyen vagyok és utáltam, hogy fogalmam sincs arról mi is a bajom. Nem csak én nem tudtam, de senki más sem. Ezekben a pillanatokban, nagyon féltem magamtól, mert ez nem normális egy magam fajtától. Ezekben a pillanatokban mindig azt éreztem, hogy egy szörnyeteg vagyok.

„ - Kislányom… Sajnálom… Idővel rá kell, jöjj majd, hogy Apád rosszat tett, de ígérd meg, hogy nem fogsz érte gyűlölni.”

„ Ígérd meg, hogy a legjobb a válik belőled. Ígérd meg, hogy mindig vigyázol a testvéredre. ”

Rengetegszer, próbáltam megfejteni édesapám rejtélyes üzenetét, amit halála előtt mondott. Sosem jöttem rá, hogy még is mit akart vele mondani. Talán még nem érkezett el az ideje. Az ígéret miszerint megvédem a testvéremet, nem tudtam betartani. Hiába nyomom el a mérhetetlen bűntudatott, lassan úrrá lesz rajtam.

- Abby!! – kezdet dörömbölni valaki eszeveszett módjára az ajtón. Feleszmélve néztem ijedten körbe, majd az ölemben lévő zsebkendő tömegre néztem. Hosszú ideje ücsöröghetek itt, már az orrom sem vérzett. Jól elmerülhettem a gondolataimban.

– Minden rendben van? Gyere ki!! – hangja aggodalmat sugallt. Lemásztam a szekrényről, de egy pillanatra megszédültem így erősen kapaszkodtam belé. Minden erőmet összeszedve botorkáltam el az ajtóig. A fejem iszonyatosan fájt mintha többször fejbe vertek volna. Kinyitottam az ajtót és Sungmin ijedt arcával találtam magam szemben.

- Jól vagyok. – motyogtam egy halvány mosoly kíséretében.

- Nem úgy nézel ki. – jött közelebb hozzám, hogy jobban szemügyre tudjon venni. – Fal fehér vagy. – fürkészte arcomat.

- Ez már számomra megszokott dolog. – mosolyogtam rá megnyugtatásképpen, de még mindig aggódva nézett rám. Közelebb léptem Sungminhoz és karjába borultam, mert kellett egy erős támasz, hogy ne a földön végezem. Erős kezei azonnal körém fonódtak és erősen tartottak.

- Ígérd meg, hogy mindig ilyen erősen fogsz tartani bármi is történjék. – mondtam, meglepve saját magam, de Ő is ugyan úgy meg volt lepődve, mint én…

Stay here Tonight 33.rész - Tűz és jég

33.rész

Tűz és jég

♦Nicole♦

- Ezek az idióták… - morgott Joon miközben a csuklómat szorítva húzott maga után. Alig bírtam vele tartani a lépést.

- Joon ez fáj! – próbáltam kiszabadítani a kezem a szorításából.

- Nem felejtheted el! – fordult vissza hirtelen és nézett velem szembe.

- Joon…

- Hozzám tartozol. Nem Mirhez vagy bárki máshoz és főleg nem Kyuhyunhoz!

- Joon engedj el. – néztem rá mérgesen.

- Hagyjátok abba! – lépett oda hozzánk Seungho miután végre utolért minket.

- Engedd el! – nézett Joonra akinek szinte lángolt a tekintete a dühtől.

- Azt mondtam engedd el! – üvöltött rá Seungho.

- Aishh! – lökte el mérgesen a kezem Joon.

- Térj észhez! Elfogadtam a lányt a kedvedért, de a féltékenységed átlép egy bizonyos határt!

- Na jó én mentem. – jelentettem ki, majd elsétáltam mellettük, de Joon utánam rohant és újra megragadta a csuklóm.

- Még mit nem!  Szerinted miért nem hagytalak egyedül otthon?!

- Mert nem bízol bennem! – lettem én is egyre mérgesebb.

- Azért mert féltem, hogy az a barom elmegy érted! – kiabált vissza. – Szóval maradj csöndbe, kövess és ne merészeld elengedni a kezem! – vett nagy levegőket a mondata közben.

Nem akartam folytatni ezt az értelmetlen vitát így inkább nyeltem egyet és hagytam, hogy Joon húzzon maga után miközben a többiek csöndbe jöttek utánunk. A csönd nyomasztó volt és egyre jobban kiáltásra késztetett. Néha hátrapillantottam a többiekre, de ők csak némán kullogtak utánunk, zsebre vágott kézzel. Jéghideg pillantásokat vetettek rám, amitől félelem járt át. Csöndbe voltak és nem szóltak semmit. Egyikük se mert ellenszegülni a mérges Joonnak. Még Seungho sem.

- Joon… - szólaltam meg halkan miután már nagyon fájt a csuklóm az erős szorításától.

- Csönd. – válaszolt hidegen.

- Menjünk haza… - kérleltem.

- Azt mondtam maradj csöndbe!

- Joon. – hasított a levegőbe egy hideg és fenyegető hang ami még Joont is megállásra kényszerítette.

Hangja visszhangzott a fejembe megremegtetve a lelkem. Észre se vettem, de hitelen szorítani kezdtem Joon kezét.

Azért mert vele akartam maradni?

Vagy inkább azért, hogy próbáljak ellenállni a hang hívásának?

- Gyere. – indult el újra Joon.

- Engedd el. – süvített újra a széllel a fenyegető hangja.

Joon újra megállt, majd ránézett. 

Zsebre tett kézzel háttal az egyik fának dőlve nézett minket.

- Menj haza és hagyj minket békén.

- Nem tervezek egyedül hazamenni. – nem csak a hangja, a tekintete is jéghideg volt.

- Nicole, gyere. – nyújtotta ki felém a karját.

- Meg ne mozdulj! – utasított Joon és olyan szorosan fogta a kezem, hogy felszisszentem a fájdalomtól.

- Gyere. – szólt lágy hangon.

- Nem! – válaszolt helyettem Joon.

- Jó.  Mosolyodott el Kyuhyun, majd leengedte a kezét, s lehajtotta a fejét.

Ijesztő csend lepte el a környéket. Hideg szellő simogatta meg az arcom de forró tűz égette a kezem.

Újra megszólalt a lágy csilingelő hang. Fenyegetése késként hatolt bele a szívembe.

- Akkor elveszem erőszakkal.

Ez volt az utolsó figyelmeztetés.

A forró tűz ami addig a kezem égette eltűnt és fagyasztó jég hűsítette a helyét.

Jéghideg szemek néztek le rám. Még mindig úgy csillogtak mint a gyémánt…

Két lépés választott már el Joontól. Mély levegőket vett és dühösen nézett rám, de visszafogta magát.

Akkor még képes volt rá…

- Kyuhyun! – szólt Seungho. – Engedd el a lányt.

Kyuhyun gúnyosan elmosolyodott, majd ránézett.

- Jó volt újra látni titeket. – mondta, majd közelebb húzott magához.

Hirtelen valami elsuhant a fejem mellett. Mire feleszméltem már, egy nyílvessző állt ki Joon vállából.

- Kyuhyun hallottam egy női hangot a hátunk mögül.

Mindketten odafordultunk.

- Tűnés! – biccentett a fejével oldalra mire Kyuhyun magához ölelt így nem láttam semmit arról ami körülöttünk történik. Erősen szorítottam a pólóját és mély levegőket vettem. Nem tudtam, hogy örülnöm kéne, vagy féljek, hogy hibát követek el. Mikor lassan elengedtem és hátrébb léptem tőle, vettem észre, hogy egy számomra idegen helyen vagyunk, egy kisebbe erdő közepén.

- Hogyan? – forgolódtam.

- Nem vagyunk olyan messze, mint gondolod. Sőt…

- Vigyél vissza! – fordultam újra vele szembe.

- Hé, nyugi már! – tette a kezét a vállamra.

- Te ezt nem értheted! – löktem el a kezét magamtól. – Vissza kell mennünk!

- Beléd meg mi ütött? Azt hittem örülni fogsz, ha megmentelek tőle és velem lehetsz… - pislogott értetlenül.

- Az a lány… - kapkodtam levegő után.

- Mi van vele?

- Nem fogja megérni a reggelt, ha nem viszel vissza most rögtön!

- Ő nem egy egyszerű ember. – nevetett. – Tudja mit csinál és nincs egyedül.

- Kyuhyun!

- Semmi erőfeszítésébe nem telik megölnie egy vámpírt. – mosolygott.

- Ez nem ilyen egyszerű!

Kyuhyun abbahagyta a mosolygást látva, hogy milyen komolyan próbálom meggyőzni. Talán még meg is ijedt egy kicsit.

- Van fogalmad róla, hogy Joon mennyire tombolhat, amiért elszakítottál tőle? – kérdeztem nyugodtan.

- Nem elszakítottalak! Megmentettelek!

Próbáltam lenyugtatni magam ezért lehajtottam a fejem és nagy levegőket vettem. Valójában egy részem ugrált az örömtől, hogy újra láthatom, de tudtam, hogy ez az érzés nem helyes. Egy pillanatra elakadt a  lélegeztem amikor megláttam a földön az egyik lehullott levelet kissé vörösen pislákolni. Mintha magától el akart volna égni…

Összeszűkített szemekkel néztem majd mikor az a kis levél már tényleg egy kisebb lánggal égni kezdett felkaptam a fejem és Kyuhyunra néztem.

- Én szeretem őt! – mondtam hangosan.

Kyuhyun csak állt egy darabig és hideg pillantásokat vetett rám.

- Hazudsz.

- Nem!

- Nicole! – lépett oda hozzám és ölelt magához.

Abban a pillanatban háromszor elátkoztam az eget amiért nem volt erőm ellökni magamtól.

- Én elvihetlek innen. – suttogta.

Összeszorult a torkom és egy kósza könnycsepp futott végig az arcomon.

- Már késő… - suttogtam és alig hogy ezt kimondtam körülöttünk hatalmas lángfal keletkezett.

Nagy levegőt vettem majd próbáltam ellökni magamtól.

- Engedj el! – kiabáltam kétségbeesetten.

- Nem hagyom, hogy bántson… - motyogta, mire lefagytam. Gyorsan letöröltem a könnyeim, majd megfogtam a karját és lassan óvatosan próbáltam azokat eltolni magamtól.

- Engem nem fog bántani. – mondtam, mire lassan kezdett elengedni. – De téged igen. – Kirázott a hideg amikor találkozott a tekintetünk ezért lehajtottam a fejem. – Engedj el.

Azonnal levette rólam a kezeit és hátrébb lépett.

- Joon. – vettem nagy levegőt majd felemeltem a fejem és körbe néztem, de mindenhol csak lángokat láttam. – Menjünk haza. – erőltettem mosolyt az arcomra. 

Stay here Tonight 32.rész - Titkos kapcsolat

32.rész

Titkos kapcsolat

♦Abby♦

- Jobban vagy már? – kérdezte Leeteuk miközben leült mellém az asztalhoz. Ránéztem, majd bólintottam. Igazából a szívem még mindig összeszorul, akárhányszor Tiffany eszembe jut. Rám mosolygott, majd felállt és kezét a vállamra tette. – Légy erős mi melletted vagyunk! – mosolygott rám, majd elment. Felsóhajtottam, majd felmentem a szobámba összeszedni a cuccaimat, ami az esti őrjárathoz szükséges volt.

- Kész vagy? – nyitott be Sungmin a szobámba. Felé fordultam, majd bólintottam. Eltettem pár nyílvesszőt még, majd el akartam indulni le felé. Furcsán nézett rám, mire értetlenül pislogtam rá.

- Mi van?

- Mostanában nem fogsz szólni senkihez egy szót sem? – kérdezte.

- Nincs erőm beszélgetni senkivel. – zártam le ennyivel, majd egy laza manőverrel kikerültem és lementem a többiekhez, akik már az udvaron vártak.  Ma Kyuhyun, Leeteuk, Sungmin és Én megyünk őrjáratozni.

- Henry-ék merre mennek ma? – kérdeztem miközben Leeteuk felé fordultam. Ő a vezér Ő is adja ki a parancsot és minden utasítást.

- Ők ma az erdőkbe mennek, mi pedig a városban nézünk körül. – magyarázta.

- Miért pont városba? – kérdeztem lepetten.

- Nem vagy abban az állapotban, hogy nyílt terepre menjünk! – mondta komolyan. – Kyuhyun mi lemaradunk egy kicsit Abby-éktől, hogy így biztosítsuk a terepet. – fordult Kyuhyun felé, aki egy bólintással jelezte, hogy vette azt, amire a vezető utasította.

- Ya!

- Hmmm? – fordult felém Leeteuk. Értetlenül pislogott rám.

- Nem vagyok már gyerek! El tudom végezni a feladatomat!

- Tudom. – mosolyodott el. – De nem ma! – mondta, majd jelzett Kyuhyun-nak, akivel gyorsan elhúzták onnan a csíkot. Pufogtam egyet, majd Sungmin-nal az oldalamon utánuk mentünk.

Az őrjáratozás elég nyugisan telt. Szerencsére semmi a szokottól eltérő dolgot nem tapasztaltunk így nyugodtabban róttuk a város utcáit. A Leader és Kyuhyun lemaradva hátunk mögött jöttek, biztosítva a terepet mögöttünk.  Sungmin és Én pedig elől mentünk.

- Még mindig elviselhetetlen vagyok? – kérdezte halkan.

- Ha csöndben vagy elég elviselhető vagy! – mondtam komolyan, majd egy apró neszre lettem figyelmes ami közelünkben lévő bokorból jött. Lassan hátra nyúltam mire egy macska szalad ki. – Aish.. büdös dögök! – mérgelődtem.

- Nem kéne azonnal az íjadhoz nyúlni!

- Nem kéne azonnal, mindenbe bele kotyogni! – néztem rá szúrós szemekkel, majd nagy léptekkel indultam meg előre.

- Társak vagyunk! Össze kell tartanunk! – sétált mellém. Hirtelen megálltam, majd felé fordultam.

- Az lehet! De, ne szólj bele a dolgaimba! – mondtam, majd újra elindultam.

- Figyelj! –ragadta meg a csuklómat, majd maga felé fordított. A minket körül ölelő sötétség miatt alig láttam arcát, de abban biztos voltam, hogy Ő tisztán látja az enyémet. Hiszen Vérfarkas..

- Elengednél?

- Nem! – mondta komolyan. Ki akartam rántani kezemet a szorításból, de ismét sokkal erősebbnek bizonyult. – Figyelj, Én, nem akarlak semmiben sem megakadályozni, de tudnod kell, hogy azért is vagyok a társad, hogy megvédjelek és segítselek! Szóval, ha már társak vagyunk, elvárom, hogy egy minimális tisztelet adj. Ha már Én is azt teszem!

- Leeteuk, már megint rosszul választottál! – motyogtam, majd kirántottam a kezem a szorításból. Nagy léptekkel indultam el, hogy minél messzebbre kerüljek tőle. Sosem, szerettem, ha valaki megmondja, mit tegyek. Szerettem, azt tenni, amit én akarok. Szerettem minden úgy csinálni, ahogy én akartam anélkül, hogy valaki osztogassa nekem az észt. Talán ezért nem akadt számomra megfelelő társ, mert ilyen vagyok.

- Nem Leeteuk választott! – mondta és biztos voltam benne, hogy egy fél mosoly húzódott arcán, miközben elhaladt mellettem. Megtorpantam és meredtem az egyre távolodó alakja felé. Mi az, hogy nem Leeteuk választotta? De akkor..?

- Ya! – futottam utána, majd megragadtam a karját így megállásra késztettem. – Mit értesz az alatt, hogy nem Ő választott?

Teljesen összezavarodtam. Nem válaszolt csak mosolygott, most nagyon is jól láttam, hiszen egy lámpa alatt álltunk meg. Felnézett az égre miközben még mindig szüntelenül mosolygott.

- Sors. – hajolt hirtelen közel hozzám és a fülembe suttogta. A hideg is kirázott, ahogy lehelete végig cirógatta nyakamat. Hirtelen halk beszélgetés csapta meg a fülemet, amit Sungmin is azonnal észrevett. Elhajolt tőlem majd a hang irányába fordult. Követve a példáját én is arra fordultam. Hangok egyre erősödtek majd hirtelen egy alak rajzolódott ki a sötétbe majd egyre több.

- Vámpírok.. –suttogtam magam elé majd meg akartam indulni de Sungmin elém tartotta az egyik kezét.

- Várj. – suttogta. Dühösen néztem fel rá, de végül úgy döntöttem jobb, ha hallgatok rá. Kezem készen állt arra pillanatra mikor támadni kell.  Másodpercek töredéke elég arra, hogy az nyílveszőm a célpont szívébe fúródjon.

- Még is mire? – kérdeztem, majd az alakok az utcai lámpa alatt egyre jobban kirajzolódtak és akkor felismertem őket. – Azok a szemetek! – szorult ökölbe a kezem.

- Ott megállni! – szólt rájuk egy mély hang a sötétségből mire mindenki megtorpant és ijedten nézetek körbe. Pár perccel később Leeteuk sétált ki a sötétségből majd Őt követve Kyuhyun. – Mi járatban erre felé? – kérdezte nyugodtan Leeteuk miközben kezét zsebébe csúsztatta.

- Csak sétálunk! – vágta rá az egyik. Oda akartam menni de Sungmin még mindig előttem tartotta kezét. – Miért talán nem szabad? – kérdezte ugyan az a személy, aki az előbb. Lassan szemem végig vándorolt rajtuk, majd a szemem megakadt valakin. Egy pillanatig csak néztem őt, majd villámcsapásként ért a felismerés, hogy Ő egy Ember. Ösztönösen futottam oda hozzájuk miközben hallottam, ahogy Sungmin utánam kiált, hogy mégis mi fészkes francot csinálok, de hangja csak elsuhant a fülem mellett.  Átvágtam magam rajtuk és megragadtam a lány kezét. Maga után húztam, majd hirtelen megállt. Értetetlenül néztem hátra miközben Ő is értetetlenül pislogott rám.

- Meg akarsz halni te idióta? – emeltem fel hangom. A lány csak megszeppenve nézett rám, de egy szót sem szólt.

- Ő az enyém! – szólalt meg valaki, majd a hang tulajdonosára néztem.

- Mi az, hogy tiéd? – néztem rá értetlenül, majd tekintettem levándorolt a kezére, amivel a lány kezét fogta. 

- Ő, hozzám tartozik! – rántotta magához a lányt. Úgy bánt vele, mint egy rongybabával.

- Te ezt hagyod? – néztem rá a lányra miközben a mellette álló idiótára mutattam. A lány csak pislogott, de egy szót, sem mert szólni. – Én, a helyedben már jól tökön rúgtam volna és elhúztam volna a csíkot innen. Nem egy embernek való egy halomnyi vámpír társasága az éjszaka leple alatt!

- Majd te fogod meg mondani neki mit tegyen mi? – lépett elő a fiatalabbik.

- Mir. – fordultam felé mosolyogva.  – Lehet, hogy te vagy a legfiatalabb, de jobb, ha visszaveszel magadból és sor végére kullogsz! – vetettem rá szúrós pillantásokat.

- Te nekem ne dirigálj! – jött közelebb hozzám.

- Mert különben mi lesz? – hajoltam a képébe. Elnevettem magam, majd elhajoltam tőle. – Semmi esélyed, szóval hallgass rám még megteheted! – mondtam.

- Az a szemét! – indult meg dühösen magával sorodva engem, de hála a gyors reflexemnek megragadtam nyakánál a pólót és visszahúztam. Magam mellé húztam, de még mindig nem engedtem el a pólója nyakát. Dühösen nézett előre miközben fújtatott. Arra néztem amerre Ő, hogy meg tudjam ki is váltotta ki belőle ezt a reakciót. A célpont nem más volt, mint Kyuhyun aki nyugodtan állt miközben kezét zsebeiben tartotta.

- Még is mi bajod van? – csattantam fel miközben visszanéztem Mir-re, aki látszólag még midig ugyan olyan dühös volt.  Addig ficánkolt és csapkodott még el nem érte, hogy elengedjem majd felém fordult. Meg akart ütni, de elkaptam kezét, majd behúztam neki jobbost, amitől elterült a földön. A vezetőjük, akinek nem rémlett a neve és azonnal előttem termet. Mellém pedig Sungmin lépett oda.

- Nyugodj meg nem bántottam volna. – néztem rá a vezetőre, aki dühösen nézett hol rám, hol pedig Sungmin-ra. Éhezett arra, hogy megöljön minket. 

- Tűnjetek innen! – emelte fel a hangját Sungmin miközben fejével az egyik irányba biccentett.

- Várjatok! – kiáltottam el magam, mire mindenki megtorpant és felém fordult. – Joon, engedd el a lányt! – mutattam rá mire még jobban magához húzta. Ekkora valami furcsát vettem észre a lányon vagy is inkább folyamatosan nézett valakit. Arra sandítottam és megláttam Kyuhyun-t ahogy Ő is félve néha-néha a lány felé pillantott.

- Mondtam már, hogy Ő az enyém! - emelte fel a hangját Joon mire újra rá néztem.

- Eszednél vagy? Majd hagyom, hogy szépen megcsapold! – indultam meg felé, de vezérük utamat álltam.

- Mit nem értesz azon, hogy Ő a miének? – mordult rám. Sungmin azonnal ott termet mellettem, de kezemmel útját álltam.

- Teszek rá, hogy mit mondasz!

- Megkérdezted már tőle Ő mit akar? – jött a kérdés Joon-tól.

- Te mit akarsz? – néztem el vezető válla felett jelezve kinek címezem a kérdést. A lány csak ide-oda kapta a tekintetét és meg sem bírt szólni. Néha félve Kyuhyun-ra nézett, ami miatt számomra egyre gyanúsabb lett a lány is meg Kyuhyun is. Honnan ismerik ezek egymást?

- Abby. – jött egy hang a távolból. Felsóhajtottam, majd szem forgatva felé fordultam.

- Mi van? – mordultam rá.

- Menjünk! – biccentett a fejével Leeteuk. – Rengeteg dolgunk van még. Nincs időnk ilyen kis suhancokra! – mondta majd elsétált.

- Igaza van! –suttogta Sungmin.

- A francba már! – mérgelődtem.  – Most megúsztattok, de legközelebb nem fogjátok! – néztem végig rajtuk, majd Kyuhyunnal és Sungminnal az oldalamon ott hagytam őket. Leeteuk de mindig tudod, mikor kell közbe avatkozni. Szegény szerencsétlen lánnyal mit fognak ezek művelni. Még, hogy hozzájuk tartotózik. Mi az a csaj valami holmi, ami egymás között ide-oda adnak?

- Nem hagyhattuk volna ott az a lányt! – sóhajtottam fel, mire Kyuhyun sietősebbre vette lépteit. Észbe kaptam, majd utána rohantam.

- Te ismered az lányt? – ragadtam meg a karját, amivel megállásra kényszerítettem.

- Nem! –vágta rá.

- Ezt még is, hogy érted? – 

- Nekem nem úgy tűnt!kérdezte fapofával. Ha erről az arcról bárki le tud olvasni valamiféle érzelmet, esküszöm, megtapsolom még pezsgőt is bontok.

- Láttam, ahogy téged nézett te pedig őt. – mondtam, mire kirántotta a kezét a szorításomból.

- Biztos látott már valahol. – mondta, majd halál nyugodtsággal elsétált. Ez nekem nagyon gyanús. Láttam, hogy egymást nézték. Láttam, mindent. Megfordultam és elindultam arra felé amerre Joon-ék mentek.

- Abby! –kiabált utánam Sungmin. – Még is hova mész?

- Pontot teszek ennek a dolognak a végére. – mondtam, majd gyorsítottam a lépteimen. Persze, majd szó nélkül hagyom az egészet. Tudni, akarom mi Kyuhyun és a lány közötti kapcsolat. Több van itt, mint azt sejteni lehet…